Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1990. augusztus, I. évfolyam, 8. szám »


SZEMLE

SZEMLE
Hárman beszélgetnek
Rilke-táptalaj: avarát, magányát, szorongásait, áhítatát, gyönyörködését, formáit fölszívta a magyar költészet mára. Képlátásként, beszédmódként, közvetlenségként Rilke ott kering a század magyar verseiben. Könnyű Rilkének... Szélszín, selymes, tömör. Áttetsző és zengőn telt; dús és könnyed. Zamattal, aranyfénnyel teli szőlőszem; fürt. Ujjongó, hálatelt, szomorú gyümölcs. Sorainak lüktetése, verszenéje nem az érckalapácsé, hanem az érverése; távoli, tompa harangszó. Puhán kizengő, tiszta rímei gördítik a sorokat, mint lúd a tojását. Tojásdadság, nemlét. Tágas komoly.
Nem könnyű Kányádi Sándornak. Lát és hall, le kell írnia a látványt, a hallomást. Írja a versét, amely Rilke verse volt. Birkózik két nyelv, szinte belereccsen a szövet, a hús. Hajlania kell, selymesülnie. Önmagával szembesülnie. Kifúlva a belső rímek, rímsorok után loholnia. S közben átzeng a szó, átüt. Die Einsamkeit ist wie ein Regen – A magány olyan mint a régen készülő eső... – olvad bele, lidérckedik egymásba két szó, egyazon hangalak boszorkánypalástjában. Nehézkesen dobban időnként a körmondatos versstrófa teraszlépcsőin, döccen két hosszú szótagon, megcsúszik. Másutt repül, suhan, fölszárnyal, kitágul; „látni az Idő fundamentumát” – szólal meg Kányádi prédikátor-hangja; ismerőssé teszi azt, ki „minden lehullást a kezébe’ tart”. Néha dúsabb, mint az őskép, többé teszi azt a másságban: „Mögötte csönd. Nagyra tárt szemem rád zárom, köréd”. Fától fáig, sortól képig sétál Rilke Kányádi erdelyében.
Öregek, vadlibák, asszonyok pókhálóvékonyan, repülnek Plugor Sándor lapjain. Evez két költővel, beszél magában. Hallgatja a kétféle szót, látja a közelített s mégis másféle tájakat – és rajzolja a magáét. Nem Rilkéét nem Kányádiét, nem a kétnyelvű könyvet, hanem a harmadik nyelvűt, a maga labirintusát. Ifjú asszonyalak töri meg a tépelődő öregek térdre könyöklő sorát. Madarak és hajlatok. Rajzkönyv – két, egymásnak feszülő mondatpár között.
A Szent, az Ősz, a Magány szavai derengenek, lefojtott indulat indáz a háromféle megnyilatkozásban. Búcsúznak – ebben az eszmében találnak egymásra. Elúszik a folyó, „magányba hull a súlyos éji Föld”, összefont kezekkel ül egy asszony, könyökölve egy férfi. Im welken Walde (a hervadt erdőn) alliterál egy madár-kiáltás. Ott lebeg a rajzok fölött. Halni készen röppen föl a költők egére.
BALLA ZSÓFIA
Rilke: Ősz. Tíz lap a Képek Könyvéből. Kányádi Sándor fordításában, Plugor Sándor illusztrációival, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék